Jó esetben feléhez értem az életemnek. Negyvenötödik születésnap.
Igazából nem tudom, csak folyik az idő, ahogy gyermekkorban, nincs semmi csak a pillanatnyi zörej. Konyhazaj, káromkodás, keménytojás sárgája, apám borotválkozik, serceg a szakáll és spirálban nyeli el a hörgő lefolyó a piszkos habot. Falikút, amibe a bátyám belehugyozik, ha nem látja senki. Kád víz, nagymosás, kislavórban áznak a taknyos zsebkendők. Időfolyamban ázó síkos szigetek.
Az időt odaállította az álom, oda az arcom elé. Láttam az időt, élére állított tó volt, mégse folyt ki a medréből, mintha tükör-reflexek optikai csalfasága lenne és az a reszketés a felszínén felfordította a gyomrom. Hát ilyen semmiség az idő, gondolta az a valaki aki én voltam álmomban. Az álom azonban nem így gondolta, ezért máshogy próbálta megmutatni az időt. Egy limuzin belsejében voltam az idővel. A szélfények folyama egybemosódott és a sofőrtől elválsztó ablak ledjei, meg a plafonon feltűnő univerzumok fényei folyamatosan változtak. De az idő, láthatatlannak tűnt. Mozgását csak a heg érezte a bokámon, a lábtörés és az operáció nyoma, ami minden előrejelzéssel ellentétben nem érzéketlenedett el, épp ellenkezőleg, a vasakat és csavarokat borító vékonyka bőr mindent hamarabb tudott, legfeljebb én nem tudtam lefordítani az üzenetet. Az idő mozgását borzongással vette, amíg átborzongta a többi egészséges részre, hányingerig.
Nagyon egyszerű lenne azt állítanom, az idő nem egyéb, mint émelygés. Holott a megforduló perisztaltika maga az üzenet. Az idő nem állandó, nem kiszámítható és nem azonos halmazállapotú. Ott ültek a barátaim, mind a szülinapi limuzinban, ittuk a pezsgőt és hangos anekdotázással fedtem el a meghatottságom, míg egy részem, aki visszavonult, megpillanthatta a megfagyott időt, ami minden általunk ismert reménytelenségnél reménytelenebb és sötétebb bármilyen éjszakánál, ahol minden egymáshoz fagy. Fény a hanghoz, és a megszilárdult csillagközi tér vak zárványba fojtja planétáit.
Reggel szétverte szívverésem a másnaposság, a három doboz cigaretta, a rum meg a szörnyű álom, de Bea azt mondta: " ne dőlj be neki, a megfigyelt anyag másképp viselkedik"
Amire emlékszem az időből, azok a szigetek. A legtöbb idő észrevétlen megy el, mindaz, amit a napi cselekvés elvisz, amire nem érdemes emlékezni, és a bonyolult rendszer, ami a fejemben van, kisérletet sem tesz rá. Azt mondják minden megvan valahol, de nekem évek nincsenek meg, csak a naptár szerint elfolyt idő. Szigetek vannak, és ezek a szigetek legjobban a szexualitással vannak besíkosítva. Szerelmekre emlékszem, meg azok elvesztéseire, hogyan ért faltól falig bennem a vonzódás és az akarat, vele lenni, csak vele. Barátságok is vannak, még több szerelemből átváltozott barátság. És a dolgok, mind ezek köré szerveződtek, kiállítás, írás, éneklés részegen az éjszakába, állni valaki ablaka alatt.
Az öregedés nem a logó mell, a leesett arc vagy a szemhéj megereszkedése. Az öregedés az unalomig ismert szigetek megjelenése az időben. Egyre kevesebb dolog ejt meg, egyre kevesebb dolog kelti fel az érdeklődésemet, mert előre látom a gesztus folytatását, hallom a mondat végét, ahogy tudni lehet, hova érkezik minden kapcsolat. Túl sok bőr volt a tenyerem alatt, túl sok mell, olyan sokféle száj, csók, hogy minden új csókban régieket ismerek fel. Kiköszönnek az ismerős minták.
