Ez itten ez, ez halt meg, a legkicsinyebb. A mellem úgy feszült, mustként spriccelt a tej. Ott temettük el a fák alatt, az erdőben, nem cuppogott a kicsi száj, ömlött a tej. Elébb a boszorkányt szoptattam, aztán felbátorodtak a többiek. A férfiak. Csak az asszonyok gyugdosták el a kicsiny gyermekiket. Nem csillapult. Két vak tehén, ordítottak a mellek.
Az elsőt a faluból hoztam. Az ősz bejárta a házat, avarral takargattam két szoptatás között. Gyönge vót. A másodjára többet hoztam. A tél bejárta a házat, a polcokon, a tűzhely alatt. Szél rázta a rongyokat az ablakon. Reggelre mind befagyott. Nem néztek a befagyott szemek.
Mindég távolabbra menni, nagyon nehéz. Mindég összegyűjteni, nagyon nehéz. A tej nehéz. Vót, már útközben nem szoptak a gyönge angyelók.
Amikor lefogtak, akkor is szoptattam. Aszonták, már nem vót benne élet. Valahogy szétszakadt a feje, ahogy a kemény mellem a szájába tettem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése