Zöld disznó
Vannak mindenféle gyerekek, az ügyetlen szülők elnevezik, indigósnak, kristályosnak. Az enyém biztosan higanyból született, fényesnek, megfoghatatlannak.
Megfőzte mindenhol a rendet fenntartó személyzetet, bölcsiben, óvodában, mert azt tanulta kincs a szó, varázslat a betű. Gurította, szórta maga körül, mint a mesebeli királylány, a gyöngybeszélő és a disznókkal barátságot kötött.
Nem volt semmink. Az albérletről albérletbe költözés között, az a kevés is elkopott, mert mindig valamit elvettek a házinénik, villany vagy lakbér fejében.
Toltam a kocsit, nyakamban a gyerek, zacskóban a cipők, hátamon a könyvek, amik nem kellettek senkinek és meséltem a zöld disznóról.
A Zöld Disznó akkor született, amikor együtt állt fent az égen a nap, a hold és a csillagok. Nem volt se nappal, se éjjel és a csirkék behúzott nyakkal kotródtak vissza az ólba, csak a fülemülék csattogtak bolondul. A tehenek aznap édesebb tejet adtak, és a gyógyfüvekben megtízszereződött az erő. A hold eltakarta a napot, s mire újra kivilágosodott, megfialt Emese a coca. A faluban hatujjú gyerek született, de erről Emese mit sem tudott, meg nagyobb baja is volt annál, az emberek ügyeivel foglalkozzon, mert meglátta napvilágnál a kilenc rózsaszín malacka között a tizediket, a zöldet. Nevelte, szoptatta, mint a többit, de jó szívvel sosem tudott ránézni. Eljött az idő, amikor meg kellett mutatni a malackákat a kondának, és a hatalmas vérsertésnek, minden disznók urának.
Rettegett Emese, próbálta a zöldet háta mögé dugni, de a kicsi fürgébb bárkinél, szalad, mint a csík és hangja kiválik mind közül, mert a sok harangvirág szagolgatástól csengettyűs lett a röfögése.
Várja a vérsertés mindenhonnan az emséket, jönnek büszkén a malacokkal az erdőszéli makkosba.
Nem lehet elkerülni az elkerülhetetlent. Meglátja Nagyúr a zöldet, elbődül haragjában, potyognak a fákról a fészkek, és a tavalyi magok legurulnak a gyökerekhez.
- Hát ez meg miféle istentelenség!
Összecsapnák a disznók a tenyerüket, ha volna, de így csak behúzott farokkal toporognak.
- De hiszen ez a malac zabi! – dörgi a vérsertés.
Lili a nyakamban kalimpál a lábával, majd leesik, annyira nevet és ismétli: „zabi, a malac zabi, túl sokat evett”.
És én is vele nevetek, mert hogyan magyarázzam, zabi malac egy mamzer, törvényen kívül született, még ha nem is, mert elég, ha a vérsertés azt hiszi.
Így hát szélnek eresztik a malacot, akinek halványzöld orrában elnémulnak a harangok, csak folyik a könny a szeméből és elindul a hosszú vándorlásra.
Lili hét éves lett, mire elváltam Vas Gábortól és nem költöztünk többé, mert lakást kaptunk a nyolcban. Iskolába mégse ide írattam. Vittem Lilit a szoba-konyhából, ahol gyümölcsládákban tartottuk a könyveket, málladozó szivacson aludtunk, nem volt se szekrény, se más, csak egy öreg rádió, meg a sánta konyha asztal. Vittem Lilit át a városon, ahol beleszaladnak az Andrási úti villák a Hősök terébe, a mellékutcában bókoltak az öreg eperfák, mert hittem jó lesz neki, az induló elit iskolában.
Lili egyre fénytelenebbül járt, mert nem volt táskája, ruhája odavaló, de leginkább kivételezett helyzetét veszítette, mert itt mindenki tehetségesen, jól beszélt.
Én meg hordtam haza a rühöt, a hajtetvet, mert a szegények között dolgoztam, kivert anyákkal, később a Lipóton. Vonzottam a háborús betegségeket, mint a mágnes, nálam jobban csak Lili és, mint egy rendcsináló angyal a világ szétszakadt partvonalán, megáldott mindenkit serkével gazdagon, a gazdagabbakat. Akkoriban még nem tudtam különbséget tenni, mert olyan mély szakadék választott el, milyen drága a gazdagság látszata és milyen messzi a valódi. Csak küzdöttem a tetvekkel és az ótvarral, meg ahogy a macskáktól néha elbolhásodtunk. A kegyelemdöfést Lili hozta. Éppen nem volt semmi bajunk, mert rászoktam a megelőzésre, hiába csípett a szer, marta a fejbőrünket és büdösek maradtunk, hetente egyszer lekentem magunkat és minden kicsi hámsérülésre figyeltem. Addigra persze mindegy volt, mert a gyerekek kegyetlenek, és Lilit gyakran leprásnak nevezték.
Mint egy rossz génállományt, nehéz örökséget, úgy adtam át az iskolafóbiát, észre se vettem. Szülőként is leszerepeltem, mert nem lehettem semmire büszke, magamra végképp nem, se rangom se nevem, a sok befutott felnőtt között. Túl fiatal. Láttam a tanárok szemében, nem vesznek anyába, csak olyan vagyok, mint egy nagyobb, felelőtlen testvér.
És akkor Lili rohant haza kipirulva, hátán, tartását vesztve lógott a magam varrta táska és lelkendezett, milyen jó kis kanapé van a sarkon kidobva. Tényleg nagyon jó kis kanapé volt. Még nem pisálták össze a Teleki téri macskák, se a hajléktalanok. Felhoztuk a szomszéd fiúval, nagy volt az öröm, mert kihúzható.
A poloskákról azt kell tudni, két évig is képesek hibernálódni, elvékonyodnak, mint egy levált, ovális bőrdarab. Mint sötét írás, úgy tűnnek át a szerveik a szürke hártyán. Nem vettem észre sokáig, csak a csípéseket, amik gümősre dagadtak, és vittem Lilit a doktorhoz, megtudjam rovarcsípés allergia. Meleg ősz volt, a szúnyogok gyakran behúzódtak a lakásba. Nem gyanakodtam. Aztán egy reggel, Szukkot-ra ünneplőbe kellett menni, és a fehér blúz nyakán, talán fél centi, lapos, undorító billegett.
Ezzel a poloska invázióval indult el a kétségbeesés, nem tudom kézben tartani az életet. Nem tudom megvédeni magunkat, hiába varrok maradékból királylány ruhát, beilleszthetetlenül kívül maradunk Lilivel, akinek egyre gyakrabban kell mesélnem a Zöld Disznóról, és hiába szép ruha, amit minden este kimosok, délután ott ül az iskola udvarán a pocsolyában, sárgombócot gyúr, és csengettyűs hangon röfög.
Megfőzte mindenhol a rendet fenntartó személyzetet, bölcsiben, óvodában, mert azt tanulta kincs a szó, varázslat a betű. Gurította, szórta maga körül, mint a mesebeli királylány, a gyöngybeszélő és a disznókkal barátságot kötött.
Nem volt semmink. Az albérletről albérletbe költözés között, az a kevés is elkopott, mert mindig valamit elvettek a házinénik, villany vagy lakbér fejében.
Toltam a kocsit, nyakamban a gyerek, zacskóban a cipők, hátamon a könyvek, amik nem kellettek senkinek és meséltem a zöld disznóról.
A Zöld Disznó akkor született, amikor együtt állt fent az égen a nap, a hold és a csillagok. Nem volt se nappal, se éjjel és a csirkék behúzott nyakkal kotródtak vissza az ólba, csak a fülemülék csattogtak bolondul. A tehenek aznap édesebb tejet adtak, és a gyógyfüvekben megtízszereződött az erő. A hold eltakarta a napot, s mire újra kivilágosodott, megfialt Emese a coca. A faluban hatujjú gyerek született, de erről Emese mit sem tudott, meg nagyobb baja is volt annál, az emberek ügyeivel foglalkozzon, mert meglátta napvilágnál a kilenc rózsaszín malacka között a tizediket, a zöldet. Nevelte, szoptatta, mint a többit, de jó szívvel sosem tudott ránézni. Eljött az idő, amikor meg kellett mutatni a malackákat a kondának, és a hatalmas vérsertésnek, minden disznók urának.
Rettegett Emese, próbálta a zöldet háta mögé dugni, de a kicsi fürgébb bárkinél, szalad, mint a csík és hangja kiválik mind közül, mert a sok harangvirág szagolgatástól csengettyűs lett a röfögése.
Várja a vérsertés mindenhonnan az emséket, jönnek büszkén a malacokkal az erdőszéli makkosba.
Nem lehet elkerülni az elkerülhetetlent. Meglátja Nagyúr a zöldet, elbődül haragjában, potyognak a fákról a fészkek, és a tavalyi magok legurulnak a gyökerekhez.
- Hát ez meg miféle istentelenség!
Összecsapnák a disznók a tenyerüket, ha volna, de így csak behúzott farokkal toporognak.
- De hiszen ez a malac zabi! – dörgi a vérsertés.
Lili a nyakamban kalimpál a lábával, majd leesik, annyira nevet és ismétli: „zabi, a malac zabi, túl sokat evett”.
És én is vele nevetek, mert hogyan magyarázzam, zabi malac egy mamzer, törvényen kívül született, még ha nem is, mert elég, ha a vérsertés azt hiszi.
Így hát szélnek eresztik a malacot, akinek halványzöld orrában elnémulnak a harangok, csak folyik a könny a szeméből és elindul a hosszú vándorlásra.
Lili hét éves lett, mire elváltam Vas Gábortól és nem költöztünk többé, mert lakást kaptunk a nyolcban. Iskolába mégse ide írattam. Vittem Lilit a szoba-konyhából, ahol gyümölcsládákban tartottuk a könyveket, málladozó szivacson aludtunk, nem volt se szekrény, se más, csak egy öreg rádió, meg a sánta konyha asztal. Vittem Lilit át a városon, ahol beleszaladnak az Andrási úti villák a Hősök terébe, a mellékutcában bókoltak az öreg eperfák, mert hittem jó lesz neki, az induló elit iskolában.
Lili egyre fénytelenebbül járt, mert nem volt táskája, ruhája odavaló, de leginkább kivételezett helyzetét veszítette, mert itt mindenki tehetségesen, jól beszélt.
Én meg hordtam haza a rühöt, a hajtetvet, mert a szegények között dolgoztam, kivert anyákkal, később a Lipóton. Vonzottam a háborús betegségeket, mint a mágnes, nálam jobban csak Lili és, mint egy rendcsináló angyal a világ szétszakadt partvonalán, megáldott mindenkit serkével gazdagon, a gazdagabbakat. Akkoriban még nem tudtam különbséget tenni, mert olyan mély szakadék választott el, milyen drága a gazdagság látszata és milyen messzi a valódi. Csak küzdöttem a tetvekkel és az ótvarral, meg ahogy a macskáktól néha elbolhásodtunk. A kegyelemdöfést Lili hozta. Éppen nem volt semmi bajunk, mert rászoktam a megelőzésre, hiába csípett a szer, marta a fejbőrünket és büdösek maradtunk, hetente egyszer lekentem magunkat és minden kicsi hámsérülésre figyeltem. Addigra persze mindegy volt, mert a gyerekek kegyetlenek, és Lilit gyakran leprásnak nevezték.
Mint egy rossz génállományt, nehéz örökséget, úgy adtam át az iskolafóbiát, észre se vettem. Szülőként is leszerepeltem, mert nem lehettem semmire büszke, magamra végképp nem, se rangom se nevem, a sok befutott felnőtt között. Túl fiatal. Láttam a tanárok szemében, nem vesznek anyába, csak olyan vagyok, mint egy nagyobb, felelőtlen testvér.
És akkor Lili rohant haza kipirulva, hátán, tartását vesztve lógott a magam varrta táska és lelkendezett, milyen jó kis kanapé van a sarkon kidobva. Tényleg nagyon jó kis kanapé volt. Még nem pisálták össze a Teleki téri macskák, se a hajléktalanok. Felhoztuk a szomszéd fiúval, nagy volt az öröm, mert kihúzható.
A poloskákról azt kell tudni, két évig is képesek hibernálódni, elvékonyodnak, mint egy levált, ovális bőrdarab. Mint sötét írás, úgy tűnnek át a szerveik a szürke hártyán. Nem vettem észre sokáig, csak a csípéseket, amik gümősre dagadtak, és vittem Lilit a doktorhoz, megtudjam rovarcsípés allergia. Meleg ősz volt, a szúnyogok gyakran behúzódtak a lakásba. Nem gyanakodtam. Aztán egy reggel, Szukkot-ra ünneplőbe kellett menni, és a fehér blúz nyakán, talán fél centi, lapos, undorító billegett.
Ezzel a poloska invázióval indult el a kétségbeesés, nem tudom kézben tartani az életet. Nem tudom megvédeni magunkat, hiába varrok maradékból királylány ruhát, beilleszthetetlenül kívül maradunk Lilivel, akinek egyre gyakrabban kell mesélnem a Zöld Disznóról, és hiába szép ruha, amit minden este kimosok, délután ott ül az iskola udvarán a pocsolyában, sárgombócot gyúr, és csengettyűs hangon röfög.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése