CSUKÁZÁS
Hetvenes évekből való fogalom. Bástyáék használták, Bástya bátyjai. Albert és a többiek. De hallottam Vas Gábor szájából, talán Sony is ismeri és Viki. Mindannyian, akik legalább tizenhárom évvel idősebbek. Csukázni annyit tesz, hálót vetni az éjszakába, könnyű kalandot keresni, megmeríteni csáberőnket, laza csuklóval, tét nélkül. A csuka szándékait az evés vezérli. A hajsza. Az üldözés. A gyors kielégülés.
A csuka: főleg parti növényekkel benőtt partszakaszokon szeret tartózkodni, innen szokott nézelődni és az első adandó áldozatra lecsapni, majd azt felfalni. Főleg keszegeket, kisebb testű más halakat, békákat és madárfiókákat, akik oda merészkedtek. A csuka nemes hal. Veszélyes. Különlegesen jóízű. Elegáns a megjelenése. Még a kissé elhízott csukák is magukon hordják az áramvonalasság jegyeit. A csukának nincs lelkiismerete. Nem fájdítják fejét kötelességek. Nincs megfelelési kényszere. Egyszerűen van. Éhesen. Magával ragadóan. Hajlama van fajtársait is megenni.
Lent lenni a hínárosban. Jó. Nézni a színeket. Jó. A csuka látása fejlett, színérzékelése kiváló. Támadási sebessége eléri a 30-50 km/órát. Bárki esélytelen. Az édesvízben. Az édesvíz ma különösen édes. Haltelepítés volt. Valami újabb sorozat. Fantáziaélénkítés a magukat heteroszexuálisnak értékelő nők között. Vagy csak egyszerűen a kritikus tömeg. Valaminek a megsokszorozódása. Az a megfoghatatlan pillanat, amikor tizenöt, húsz bimbódzó vagy éppen levirágzó XX kromoszóma tulajdonosa szembenéz vágyaival, és elviselhetetlen szükségét érzi önmaga megfürdetésére, önmaga rituális bemerítésére a balzsamosan simogató édesvízbe. A víz önmagában öntudatlan. A víz nem fáj, nem akar, és nem tesz. A benne fickándozóak teszik elevenné, gondolatisága a benne zajló élet elevenségétől függ. A vízben bekövetkezett katasztrófákért a vizet nem lehet felelőssé tenni. Legfeljebb félelem van. Belelépni, megmerülni. Mert elfelejtődött, hogy mindannyian vízből jövünk. Nőből jövünk, és minden veszély.
Ma jó este van. És köszöngetés. Nézem az óriási akváriumot. Belül vagyok én is, nyugvóponton. Még nem jött erre a kinézett kishal. Látom a távolban, piros szárnyú keszeg. Ezt a színt különösen kedvelem. Figyelem a mozgását. Magafeledt, kacér, ahogyan a poharat fogja, a szájához emeli, ahogyan felnevet. Felhőtlenül élvezi a rajban levés hamis biztonságát. Valaha én is voltam kis hal nagy mellénnyel, bár mindig kerültem a csapatban úszást. Párban lenni is keltheti a biztonság képzetét. Elhinni, ketten bármivel megküzdenek. Ketten legyőzhetetlenül. Kettő ragadozó ereje megbír bármiféle sodrást. Jöhet bármi. Csuka-pszichózis elhinni, úszótársa nem kannibál, és hamisak a képzetek, nem csak a párzás rövid idejére társultak össze. Az önhittség visszacsap. Önbecsapás az élet megfoghatóságára gondolni. Nincs kéz és nincs kézbentartás.
A rendszerváltás előtt sosem lehetett tudni, hol gyűlik össze az édesvíz, a medenceépítés tilos volt vagy elérhetetlen, olyan kertek közepén, ahová csak a kiváltságosoknak jutott belépés. Azért az esővíz mindig meggyülemlett, kicsi tócsák bukkantak fel a város mélyebben fekvő gödreiben, lecsorgott a járdák szélén a föld alá. Az ortodox leszbikusok estére felvették a bőrtalpú férficipőket és úgy szálltak be a taxiba, Humphrey Bogart kalapjuk alól ne látszódjon az arcuk, vagy edzésről jöttek a Szigetről, vakító Tisza cipőben, hátrahagyva a széles vállú edzőnőket, akik még maradtak a platánok esti árnyékában, nézni, hogyan ringanak a csónakok. Mégsem ez volt a jellemző, általában láthatatlan élőlényekként hasítottak át a városon, egy férfinév -né végződése mögé bújva, kistáskájukban, a barna, puha fedelű személyi igazolványban a házas vagy elvált megjelöléssel. Szájról szájra terjedt a hír, de az a sosem érintett száj, nem tudta megsúgni, hol található. Ezért magányos, öngyilkos, neurotikus és lelkibeteg nők menekültek alkoholizmusba, marxista-leninista szabadegyetemre, maszturbálásba és munkába - a rendszerváltás előtt. Akik pedig tudták, azok helyről helyre úsztak, egy újabb beazonosítatlan helyre, mint íváskor a pisztrángok, és verődtek, át a város kövein, a szomszédok, anyák és nagybácsik vizsla tekintete elől, nejlonharisnyában, trotőrsarokban és decens kiskosztümben.
Nem vagyok kis hal, sem csuka. Valami másféle mássá váltam. Még a mások között is halmozottan kisebbségi létben. Idebent idegenül. Ahogy megváltozott minden. Csak az úszás számít. Mozgásban tartani magam, kavarva a sós vizet, folyatni a könnyeket láthatatlanul. Mert nem számít semmi. Enni kell. Úszni kell. Csak a pillanat van, és nincs jövő. A jövő mint a kiégett lámpafüzér, a kihunyt gondolatsor, az elvesztett felirat, a láthatatlanság és az érezhetetlenség semmijébe fúlt. Cápa lettem. Mérgezem a saját vizemet. Lassan kimúlik mellőlem minden értékelhető. Másféle önbecsapás, ha saját vizemet nem tölti másféle élet, vizem egyetlen gondolatartalma a saját gondolatom. Ölöm magam. Néha beeresztek egyetlen vékony sáv édesvizet, hátha benne lesz a nekem szánt aranyhal. Kívánom. Türelmetlenül, és nincs ideje teljesíteni a kívánságom. Idáig mindet felfaltam. És ha nincs mit enni, eszem a saját fekete szívem. Fáj. És a fogam is mértéktelenül fáj. Egyfolytában fogzom. Örökkévalóságban élek, és elviselhetetlenek az egymást követő ciklusok. A növekedés, kibújás, lazulás, elvesztés végeérhetetlen ismétlődése. Az ismétlődés ismétlődése.
Építem az imázsomat. Mikor melyiket. Néha kis piros Porschénak képzelem magam. Nő. Jön. Ámul. Vonzódik. Pedig van neki is autója. Kicsit régi. Kicsit kopott, de tökéletesen megbízható. Az ülés kényelmesre kiülve. Talán túlzottan is kényelmesre. Mondjuk, unalomig ismertre. Melléparkolok. Csillognak a krómacél alkatrészek, és a tűzpiros színem mozgásba hozza, felgyorsítja az érverését. Átül. Viszem.
Cápának lenni önarckép. Néha nagyon kicsi és ártatlan, védelmezésre szoruló cápa vagyok. Ritkán láttatom. Ritkán engedem meg bárkinek, kézbe fogjon. Megérintse a bőrömet, átfogjon szépséges emberlábaival. Gyilkos vagyok, fenevad, és nem tudhatom, mikor bújik ki belőlem az állat. Mikor fordulok a simogató kéz ellen, mikor harapom le tőből a karját, amivel enni hoz, amivel szeret. Vera a dédelgetőt szétharapta. Ahogyan mind megtettük, valamikor, valakivel.
Néha álmodom. Delfinnek álmodom magam. Szerethetőnek. De a végére mindig hableány leszek. És fáj. Minden lépés. És minden távolabb visz, vissza a cápaságba. Ha fáj, okkal fájjon. Nem leszek többé áldozat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése