A székek. Ahogy egymásba ültetve, a sötétben. Öl az ölben, karfa a karfán, a lábak összesimulva. Tus fekete falak. Maga maszk? Nem, én egy lófej vagyok. És maga maszk? Nem, én egy álarc vagyok. És maga ott a sarokban? Én az vagyok, aki felvesz. De a sikolyok. Maguk hogy bírják a sikolyokat? A sikolyok még csak hagyján, de a gondolat, amit ezek gondolnak. Mit gondolnak? Gondolnak egyáltalán valamit? Vagy csak azt akarják? Én hallom, amit gondolnak. Ki maga és hol van? Nem látok semmit ebben a sötétben. A fekete lakkfotel vagyok. Hallom, amit gondolnak, áthallatszik a lakk nyöszörgésén, amíg köszöngetek a körömlakknak és szagolom a hajlakkot. Legjobban akkor hallom, amikor latex nyikorog, és szíjak kötik hozzám a vágyat. Olvas a gondolataikban? Kihallatszik. Az átlag. Azok a leghangosabbak. Leszopatlak, kurva. A kényszerszopatás. Ezek ilyen szinonimamentes, egyszerű hangok. Fogja a nő fejét és mélytorokra megy.
A művészek. Elmentek, visszahúzódtak a csigaházba. A csigaházba járnak. Egyszer kölcsön adtak. A plafonról lógtak a csigák és a csigák árkában láncok. A láncokon bilincsek és az áttétekben olajosan siklottak az emelők. Néha keresztek vagy rudak. Oda nem engednek be jambósapkában. A művészek szeretik az anakronizmust, kiszállni az Astoriánál, állni a metró feljáróban, talpig bőrben, és engedik nyakörvös nyakuk alázatba hajolni, amíg a dominák, elegánsan felvezetik őket a lépcsőn. Szentimentális vén marha. Sosem volt kölcsön a csigaházban, nézzen már magára. Repedt sarkú, mint az öreg kurvák, akik a repedt műbőrön terpesztik a combjuk. Baszni, vagy nem baszni, ez itt a kérdés. Ne intellektualizálja agyon a baszást. No de kérem. Azért mert ide dilettánsok járnak, attól még megvan az ügy filozófiája. Maga szűklátókörű. Mi van az ügy szépségével? Néha még itt is. Néha látni szépet. Kérdezze csak meg a biztonsági kamerát, többet lát mindünknél.
Az elemi részecskék. A por. A gyertyák lángja, a csonkig égetett vágy. Az elemi ösztön. Maguk mind tévednek. Az optikának nincs romantikája. A ruha nem azonos a viselőjével, a megcserélt testnedvek nem teremtenek szimbiózist. Az egymásba helyezett székek nem szarnak kínjukban egymás ölébe, de nem is élveznek. A lakkfotelek vénszatyrokká válnak, és a dekadencia belesimul az általános normákba. Valóban? Akkor miért zárják kulcsra a vasajtót? Miért az álarc? Miért a titkolózás? A combközépig érő csizma, a tűsarok, vagy a suhogós pálca, ugyanazt a képet csalja elő. A funkciók felcserélésének izgalma. Az izgalmak izgalma. Legyen a szolgám. Az eszközöm. Tevék legfinomabb hasbőréből fonták a hét ágat, ezüst markolatba fogták és az ezüstöt újra bőrbe vonták, nehogy kicsússzon a tenyeréből. Megetetem a tenyeremből, megbízzon bennem. Ezüstpénz a szemérem, a nyelv alatt, és ostornyél a farok, fáradhatatlan.
A székek. Ahogy egymásba ültetve, a sötétben. A takarítást gyűlölöm. A taszigálást. A felmosó érintését a lábamon. Amikor felkapcsolják a villanyt. Maga egy maszk? Nem, én egy lófej vagyok. És maga maszk? Nem, én egy álarc vagyok. És maga ott a sarokban? Valaki rajtam hagyta a sminkjét. Megjöttek. Hunyják le a szemük. A vállfák. Odakint a ruhatárban. A huzat összeveri a válluk. Fázósan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése