Queer altató

Queer altató

Teri bácsi terelgette

Béla néni elrengette

tente baba tente

álombojtján nem bojkott

álom csengő álom bab

álmodban már felnőtt vagy

álomboltban nincsen lépcső

apa vagy vagy anya vagy

ha akarod mind a kettő

verje ki a csigahimlő

az összes skatulyát

így tedd rá úgy tedd rá

Szombat Szalon

Verazélet vonzásában

http://bodis.irolap.hu/hu/a-verazelet-vonzasaban

Bódis Kriszta

A Verazélet vonzásában 

Lovas Nagy Anna 

Verazélet című regényéről

 

Én nem csak elégedett vagyok LNA könyvével, hanem nem tudom, nem akarom letenni. LNA tökéletesen illeszkedő hangot, szerkezetet, nyelvet talált az univerzális élményekhez ( megszeretés, a tökéletes találkozás illúziója, kötődés, elszakadás stb.) egy viszonylag ismeretlen (női, leszbikus, rejtőző és láthatatlan) világ bemutatásával.

Amikor végre kidugod a fejed a mocsárból (szar), és fellélegzel, na akkor jössz rá igazán, hogy mibe merültél, tapostál addig. Kibukkansz, és a hirtelen levegővel lesz viszonyítási alapod is. Én így vagyok a könyvekkel. Olvasok ilyet, olyat, sokat, frisset, régit, ismertet, ismeretlent, és egyszer csak az egyikről kiderül, hogy Ez Az! Váratlanul az élmény - "levegő! élek!" - a többi fölé magaslik. Addig teljesen azt hiszem, hogy könyveket olvasok, az embert olyan könnyű megtéveszteni, és szereti magát is. Amikor egy ilyen regényt (jelen esetben kézirat) találsz, mint amilyen a Verazélet, tulajdonképpen nem lepődsz meg, mert a találkozás tökéletesen evidens. Szerencsére van. Pont mikor egyáltalán nem számítasz rá, és akkor újra olvasó leszel, aki nem akar kijönni, nem akarja, hogy vége legyen, aki borzong, és boldog is ettől a megfoghatatlan és kimondhatatlan mindentől, amit kap, amit habzsol, amit nem felejt el.

Én nem csak elégedett vagyok LNA könyvével, hanem nem tudom, nem akarom letenni. LNA tökéletesen illeszkedő hangot, szerkezetet, nyelvet talált az univerzális élményekhez ( megszeretés, a tökéletes találkozás illúziója, kötődés, elszakadás stb.) egy viszonylag ismeretlen (női, leszbikus, rejtőző és láthatatlan) világ bemutatásával. Pontosabban megteremtésével, vagyis, ahogy azt a regényvilágban láthatóvá téve újraszülte. A fölemelő éppen az, hogy a Verazélet regénykoordinátái közt egyszerre titkos és általános emberi szcéna zajlik. A szerelem, a csalódás, az élet fölfoghatatlan és képességeinket meghaladó bántalmainak boldogsággal hímzett periodikája.

A regény általában olyan másik világ, amibe viszonylag kockázatmentesen átjárhatunk, igaz kábé annyira értjük mint a sajátunkat. Nagyon. Semennyire. A jó könyv a megfogalmazhatatlan kétségek, a traumák és drámák unhatatlan ismétlődése, abban a másik-enyém világban, ahova elvezet. A regényvilágban is az a legbizsergetőbb bizonytalanság, hogy mégis, hogy talán... miközben tudjuk: a legcsekélyebb reményünk sincs arra, hogy ott másképp lesz. Annak a bizonyos Tökéletesnek illúziója viszont - hogy minden megválaszolhatatlanság érintésnyire van a felismeréstől - ritka mámor.

A Verazélet című regény illékony-súlyos anyagú. Olvastán zsigerektől kognícióig átjár minket az a katarzis, a paradoxonokra feszülő, amiről úgyse lehet beszélni (vagy fölösleges). Kontrollálhatatlan, és kikerülhetetlen. A Verazéletet olvasva átéljük, amikor megtörténik.

LNA olyan Női univerzumot alkot, amelyben a rendszer árva de élő bolygójaként kering mindenki, aki a tapasztalatok bármely emberi aspektusa felől érkezik.

Forrás: 

litera.hu

Duna legendárium, Bronzpaszta

http://dunalegendarium.blog.hu/2011/04/08/lovas_nagy_anna_bronzpaszta

Lovas Nagy Anna: Bronzpaszta

2011.04.08. 15:28 Duna Legendárium

Védekezzen napfény ellen! Ez állt Jónás bácsi kirakata fölött. Az arra járók megnézték, kicsit vonogatták a vállukat, majd továbbálltak. Jónás bácsi meg gondosan, ahogy minden reggel megtette, elsöprögette a hordalékot. Emberemlékezet óta, szokta mondani a kicsi Katz Rozinak, aki minden délelőtt ott üldögélt a bolt előtt, és segített áttörölni a pasztás dobozokat. Az idő mérhetetlen, csak a romlás látható, amit megpróbálunk láthatatlanná tenni, szokta mondani. Meg az emlékek. Amire sokat gondolsz, az kifényesedik, a többit belepi az iszap.

Jónás bácsi emlékezett. Azon a napon is úgy indult, ahogy mindig. Felvette a barna köpenyt, alatta az ing, alatta az atléta, alatta a szívdobogás, a szívdobogás fölött a csillag. Hét csillag volt a cégtábla fölött, meg egy nagy cet, szájában egy bronzpasztás dobozzal vigyorgott, a hasában meg Jónás bácsi kínálta az időjárásálló cipőket. Az emlékezet őrizte a cégtáblát. Amikor átadta a boltot a segédnek, másnapra leverték a nevetgélő cetet. A receptet akarta odaadni, ne vesszen kárba. Az emberiség cipőinek esélye legyen. Azoknak a szép gojzer-varrott cipőknek.

A Palatinus házakat még nem látta, de a Duna felől már elérte a vízszagú szél, Kapuról kapura surrant, már csak két sarok, már csak egy. A kioldódott cipőfűzőjét akarta megkötni, a szakállát tegnap vágta le. A szakáll alatti bőr élesen különbözött a szakáll fölöttitől – mint egy félbemaradt bohóc – gondolta, reggel a tükörnél. Nem esett nagyot, egészen közel volt a földhöz, amikor felrúgták. A szemüvege elrepült. Az egyik csizma rálépett, hallotta a lencsék ropogását. Ha nem látsz jól, akkor a többi érzéked kiélesedik, szokta mondani.

Rozit nézte. Anyád hiába ölelt, sírtál. Odalöktek, épp mellétek. Fél zacskó Weiss féle málnacukor volt a zsebemben, szemenként adtam a szádba. A monogramos zsebkendőmbe fújtad az orrod. A rakparton, amikor levetted a cipőd, láttam, ráférne egy alapos tisztítás. Az a sok cipő, a kicsámpásodott életek, a Götzék legkisebb fiának a cipője, az egyik megmagasított talppal. Ahogy a Götz gyerek ott állt, gyapjú zokniban, soványan hintázott a rossz lába a másik mellet. Cserbenhagyta az egyensúly, egy pillanattal a lövés előtt zuhant a vízbe.

A fájdalom. Nem is volt fájdalom. A félelem maradt meg. Itt feküdtünk. Néha egyikünk, másikunk testét sodorta el az áramlat. Amikor a hidakat felrobbantották, az is csak egy víz alatti lökés volt, mint a strandon. A Pala hullámfürdőjében. A félelem. Az maradt sokáig meg. Abban a félelemben kezdődött az átváltozás. Ahogy felhólyagosodott a hús, aztán leolvadt, mint a tölcséres twist-fagyi a Margitszigeten. Mind a három Braun nővért ott lepte meg az átváltozás. Fennakadtak a part menti füzek gyökérzetében. A Gerberék Paksig mentek.

Te nem is emlékszel, olyan kicsi voltál. Amikor először ugrottál az Árpád híd lábánál ki a vízből. Egy ezüstös halfarok csillant a sötétben. A legkisebb sellő, a nevetésedet meg se hallották odafent. A habfiúk meg versenyeztek, ki kerüli meg szlalomban leggyorsabban a pilléreket. Kertész doktor megnyitotta a reuma rendelőjét a Lukács túlfolyó oldalában. A Radnótiék meg felépítették a mikvét.

Egyikünknek sincs szüksége cipőre, a lábaink összeolvadtak, és a csontok rugalmas porcokká váltak, mégis rendben tartom a pasztát.

Az év egyetlen éjszakáján, amikor még alszik a város, fehérbe öltözik minden pikkely. Nem iszunk, nem eszünk, csak megbocsátunk. Előkerül a bronzpaszta, kipucoljuk a Duna-parti cipőket, és hallgatunk, mert minden lépés éles késen jár.

mesekönyv - kicsi részletek

tejláz

Ez itten ez, ez halt meg, a legkicsinyebb. A mellem úgy feszült, mustként spriccelt a tej. Ott temettük el a fák alatt, az erdőben, nem cuppogott a kicsi száj, ömlött a tej. Elébb a boszorkányt szoptattam, aztán felbátorodtak a többiek. A férfiak. Csak az asszonyok gyugdosták el a kicsiny gyermekiket. Nem csillapult. Két vak tehén, ordítottak a mellek.

Az elsőt a faluból hoztam. Az ősz bejárta a házat, avarral takargattam két szoptatás között. Gyönge vót. A másodjára többet hoztam. A tél bejárta a házat, a polcokon, a tűzhely alatt. Szél rázta a rongyokat az ablakon. Reggelre mind befagyott. Nem néztek a befagyott szemek.

Mindég távolabbra menni, nagyon nehéz. Mindég összegyűjteni, nagyon nehéz. A tej nehéz. Vót, már útközben nem szoptak a gyönge angyelók.

Amikor lefogtak, akkor is szoptattam. Aszonták, már nem vót benne élet. Valahogy szétszakadt a feje, ahogy a kemény mellem a szájába tettem.

galaxis könyvutazóknak

Varázsnyomda és szövegtükör – rökütgevösz sé admoynszáraV


A szövegtükörben az év 666. napján Jelinek meg a szöveg.
A hagyományos szövegtükör funkciója, hogy a sérülékeny lapszélekig ne terjedjen, mint ólomleves a betűtészta. Ennek nagy tudója volt Galaxis von Gutenberg, aki ólomtócsákat folyatott a lapok közepére. Ám ezek az ó-lomfelületek még nem tükrözték vissza az írói szándékot, inkább elnyelték, és ott siránkoztak láthatatlanul a szellemi megvilágosodás útleírásai.
Gutenberg – grebnetuG, Én egy jó hegy vagyok című írása, hosszan elemzi a tükörkészítés nehézségeit, a kísérleteket arannyal, rézzel és sok más fémmel, de az áttörést a hártyaüveggel terített ólom hozta, némi inspiratív, szemtükör fedéssel. A néphagyomány azóta úgy tartja, jól csak a szemfedő alatt lát az ember. Ezért takarják le, halott ember házában a tükröket, az odaátra távozót ne zavarja a tükör által homályosan megsokszorozott szöveg, a helyes értésben.
Egy bizonyos Leo Roth nevű ember, épp úgy nyert több életet, hogy szövegtükörből készített koporsóban várta a végső pillanatot. Számtalan újraolvasás után, megérkezett a pontos szövegfelismerés és összeolvadhatott Szepes Máriával, akinek a többség által ismert neve Alice Mirrorcountry.
Ismereteink a valódi szövegtükörről korlátozottak, akik elolvasták sosem tértek vissza.


II.

Galaxis von Gutenberg felesége, Zelma Pinktura nagy tehetséggel rendelkezett, a széthullott apróságok összeillesztésében. Úgy is hívták Meinz környékén, Zelma, aki az igazat látja. Galaxis mester szintén nagy elismeréssel tekintett Zelmára, rajta kívül csak néhány beavatott rózsakeresztes ismerte Zelma titkát, a rá bízott Mária tükör létezését. A Mária tükör nem volt egyéb, mint egy darab, ezüstös üveg, de oly korban keletkezett, amikor az emberek még nem ismerték készítésének titkát. A fényes égbolt vándorai hagyhatták itt, amikor távozáskor a szemetesüket kiborították Memphisz köveinél. Az ókori Egyiptomban, míves, zománcozott keretbe tették. A legenda szerint Kleopátra ebből olvasta ki a jövőt és e jövő látása kergette öngyilkosságba. A háború idején alexandriai zsidó kereskedőkhöz került a tükör, hogy onnan miként, Nasrat városába, melynek neve őrködő asszonyt jelent, azt sem tudni, csak annyi bizonyos, a tükör nem mutat semmiféle képet férfikézben.
Később Johann Faust meinzi ügyvéd, mindent megtett, hogy megszerezze a tükröt, de a hamis vádak csak a könyvnyomtató műhely, és félig kész bibliák elbirtoklására voltak elegendők.
Dr Faust ebben az időszakban kötött alkut Mephistoval.
De térjünk vissza Nasrat, Názáret városába, ahol Mária előre látta a jövőt, és nem csak a fiúét. Évszázadok hosszú során át asszonyok titkos rendjei, zárdák és földalatti szervezetek, szabadkőműves női páholyok vigyázták a tudást. Néha századok teltek el, és a tükör üvege üres maradt. Zelmának, sok esztendeig nem mutatott semmit, míg egy napon ismét belenézett a tükörbe, amely a rózsakeresztes hagyomány szerint szerencsétlenséget hoz a kíváncsi fejére. Attól a naptól kezdve, Zelma minden este mesét mondott Galaxis mesternek, egy csodálatos szövegtükörről, amely megsokszorosítja a kézzel írt könyvek tartalmát.

Estközi részlet

http://elofolyoirat.blog.hu/2010/06/03/ica_muhely_bemutatja_lovas_nagy_anna

TAMARIN

Tamarin egy eldugott, határmenti faluban született. Az apja iskolaigazgató és amatőr természetbúvár. Érdeklődési köre a darwinizmus és az evolúció, gyöngéje bármilyen majomfajta. Tamarin apját túláradó testszőrzet borítja, ezért a falusiak és Tamarin anyja, igen férfiasnak találják. Tamarin apja valószínűleg ezért rokonszenvez a majmokkal, és minden kicsiny újszülöttre ugyanezzel a gyöngédséggel tekint. Első és utolsó gyermeke ekként kapta a Tamarin nevet, a Francia - Új Guineában élő, a csuklyásmajmokhoz tartozó parányi, 20-28 centiméteres majmocskák után.

Tamarinnak a serdülőkor beköszöntével igen sok gondja akadt túláradó testszőrzetével. Tamarin anyja, és a faluban élők mind úgy tudják, Tamarin a tamariszkuszról kapta a nevét, amit a helybeliek tamariskának becéznek. Tamarin apja csínytevésnek szánta a dolgot, tudós viccnek. Ezért Tamarin bárhányszor nemzőjéhez szaladt, vidám nevetés volt az ajándék, apja a feje fölé emelte, és megforgatta. Tamarin mindig így fog emlékezni az apjára. A tamariszkusz a legszélsőségesebb sivatagi körülmények között is megél. Amikor Tamarin és Karin találkoznak, Karin hosszan és kimerítően ismerteti a tamariszkusz növény kiválóságait.

A határmenti falu egyetlen nevezetessége a rádió adótorony. A határon túli, szórványban élő nemzetiségiek ennek az adónak köszönhetik az összes információt, amit az anyaország eseményeiről tudhatnak, meg a kishatár- forgalomnak. A kishatárforgalom egy olyan jelenség, amikor emberek biciklivel vagy gyalog, mindenféle útokmány nélkül átmehetnek a határ másik oldalára piacozni, beszélgetni, párosodni. Virágzik a népi csempészet, az olcsóbb üzemanyag, alkohol és cigaretta vásárlása. Iskolába vagy dolgozni nem járhatnak, ahhoz engedély szükséges. Az orvosi ellátást is mindenki csak a saját országában veheti igénybe. A falu lakói úgy félnek a rádió adótoronytól, mint az ördögtől. Rebesgetik, az állomás olyan jeleket küldözget, amitől az emberek szervezetében tumorok alakulnak ki, és a fejükben összezavarodnak a gondolatok. Az emberiségre, lakjon városon vagy falun, ezekben az időkben a tumorok és az összezavarodott gondolatok jelentették a legnagyobb veszélyt.

Tamarin anyja is az összezavarodott gondolatoktól szenvedett. A helyi óvodában vezető óvónő, és rábízott kicsi gyermekek szellemi és testi fejlődéséért felelt. Tamarin anyja a szülőkre is kiterjesztette a felelősségérzetet, mert látta, miként akadályozzák a szülők a gyermekek fejlődését. Csak azt az egyet nem látta, ő miként akadályozza Tamarin fejlődését, mert Tamarinnak minden gyereknél jobban neveltnek, szófogadóbbnak és okosabbnak kellett lennie az iskolaigazgató apa árnyékában. Tamarin apja pedig nem kívánt semmit, csak hogy a feje fölé emelt Tamarin emlékeztesse a csínyre, és nagyokat nevessen. Ezért Tamarin fejében is gyakran összekeveredtek a gondolatok, és voltak nyarak, amikor egyáltalán nem lépett ki a ház hűvös szobájából, mert attól félt, nem lesz elég jó, szófogadó és okos.

Tamarint nem sokáig emelgette az apja, kiskamasz korára jelentős túlsúlyt szedett össze a hűvös szobában való ücsörgéstől, a cukrozott zsíros kenyértől, amit olvasás közben majszolt. Tamarinon ekkortájt már megjelentek a túláradó szőrszálak, alkarját és a lábait combtőig elborították. A faluban a kisfiúk, tizenkét éves koruk előtt nem kaptak hosszú nadrágot, és a kislányok szoknyában jártak. Ezért mindenki jól tájékozódott a másik lábszőrzetét illetően. Azokban az időkben jött divatba a hónalj dezodor, ami a testszagot volt hivatva távol tartani. Ezt leginkább a városiak használták, akik az összezsúfolódott járműveken, kapaszkodás közben, egymás hónaljszagában fürödtek. A hónalj dezodor feltalálásával sokat javult a városiak komfortérzete. Tamarin apja, aki fogékony volt minden újításra, a városban tett látogatása nyomán, megajándékozta minden családtagját hónalj dezodorral és magának is vett egyet. Ez Tamarin önbizalmát is megnövelte, mert az iskolában, apja után ő lett a legjobb szagú, bár továbbra is szőrös. Az illatszer gyártó cégek, egymással versenyezve dobták piacra az egyre hosszabb védelmet nyújtó, egyre illatosabb hónalj dezodorokat.

Tamarin apja a túláradó testszőrzet miatt eleinte észre sem vette, hogy a mellei megnagyobbodtak. Ez a jelenség nagyjából ugyanakkor zajlott, amikor Tamarin melle növekedni kezdett. Tamarinnál mindez a hormonokkal volt összefüggésben, az első vérzést megelőző időkben. Apja akkor fogott gyanút, amikor rózsaszín nedv lepte el a fehér ingét, érintésre fájdalmassá váltak a mellei. Megállapították a mellrákot. Tamarin apja a halálos ágyán, sokat gondolkodott az evolúcióról, és arra a megállapításra jutott, hogy az emberek, a törzsfejlődés nyomán, sosem találkoztak az Alumínium Zirconium nevű vegyülettel, amit a hónalj dezodorok bőségesen tartalmaztak. Dilemmája pedig abból adódott, megossza-e tudását egyetlen leszármazottjával, aki boldogan használta a szert, és ennek következtében az iskolai népszerűsége megugrott, vagy hagyja, hogy mint mindenki, azt gondolja, apja is a tumorképző rádióállomás áldozata. Tamarin apja magával vitte a tudást a sírba.

Tamarin a következő évben a legközelebbi nagyváros gimnáziumában fog tanulni, ahol kollégiumi elhelyezést nyer. Az addig rá váró egy évben megeszi a gyász a rárakódott túlsúlyt, lesoványodik, ingerlékennyé válik, és anyjával rendszeresen vitázik, mert az nem engedi nadrágot hordani. Az iskolát kötelezően látogató városi iskolapszichológus depressziót állapít meg, és gyakran hívja a szobájába beszélgetni Tamarint. Így derül fény Tamarin egyik legszorongatóbb problémájára, a szőrösödésre. Az iskolapszichológus úgy intézi, legközelebb Tamarinnak kelljen hozzá menni, az egyetemi városba. Ott kézen fogja és elviszi egy drogériába, ahol mindenféle gyanták, borotvák és szőrnövekedést gátló szerek kaphatók. Tamarin mindig így fog emlékezni az első pszichológusára, áll a fényben, a drogériában és megmagyarázza, miért előnyös szőrnövekedéssel megegyező irányban húzni a borotvát.

Litera Nemzeti állatkert

http://nemzetiallatkert.blog.hu/2009/11/03/lovas_nagy_anna_gesztenyeskerti_tortenet

Lovas Nagy Anna: Gesztenyéskerti történet

GESZTENYÉSKERTI TÖRTÉNET

Dr. Orv Kira a jogtudományok doktora, a Gesztenyéskertben sétáltatta palotaőr típusú kutyáit, szám szerint tizenhetet. A palotaőr kutyákat a harcos kínaiak tenyésztették ki, az írásbeliséggel megegyező időben és az évezredes nemesítésnek köszönhetően, egyre vérszomjasabb és visszataszítóbb külsőt öltöttek az apró termetű, kifordult szemű ebek. Bármelyik palotaőr kutyával könnyű elbánni, de falkában épp oly megfékezhetetlenek, mint a feldühödött, afrikai gyilkos méhek. Tűhegyes fogaikkal addig marcangolják az áldozat lábát, amíg leesik róla. Ezt követően csak a szemek, és a torok marad célpont.

Dr. Orv Kira rajongott a kutyáiért, fekete egyenruhába bújtatta őket, a hűvös ellen. Minden parányi egyenruhát, mégparányibb, piros-fehér csíkos pajzs díszített, és a kutyák elégedetten szaladgáltak, szimatoltak a Gesztenyéskertben.

A kert közelében lakó többi kutyás, kerülte az órát, amikor az egyenruhás állatok voltak odalent. Csak a többi palotaőr kutyás merészkedett közel, mert mindenki tudta, nem tanácsos sem fürtös, sem bodros, sem füstös kutyákkal a területre belépni, mert számolni kell a széjjeltépéssel. Azokat az órákat kerülték a rendőrök, a belgák, a csivavák és a sajtó munkatársai, csak az ürgék és sünök nem tudtak hová lenni, mert ők itt éltek.

A Gesztenyéskert legszélén laktak az ürgék, ahová a lámpafény nem ér el. Szegényes ürgeházaikban nagycsaládban éltek, sok ürgegyerekkel. Ürge apa azt hozta a kicsiknek, amit talált. Szívesen rájárt a sünök kamrájára, ezért a sünök néha áramot vezettek a kamra kilincsébe. Aztán amikor az egyik süncsalád, feledékeny nagymamáját agyonverte az áram, arról is leszoktak.

Az ürgék naplemente környékén, összeverődve üldögéltek a házak előtt, hogy apraja-nagyja megbeszélje a nap eseményeit. Lehörpintettek néhány pohárral, és táncoltak meg énekeltek, amíg belefáradtak.

A palotaőr kutyák ezt jó régen kifigyelték és egyáltalán nem tetszett nekik az indokolatlan vigadozás, játszódás a kannákkal, kanalakkal. Ezért, amikor Dr. Orv Kira szabadon engedte őket, némán és rendezetten eliramodtak a kert legszéléhez, ahová a fény nem ér el. Az ürgéknek hírmondója se maradt, csak némi vérmaszat a fűben.

A sünöket passzív ellenállásra tervezte a teremtő. Különösebben nem barátkoztak senkivel, elsősorban a családjukkal törődtek, és a többi sünnel. Sünnek, sün elleni támadásáról még nem esett feljegyzés. A sünök passzivitása, elsősorban az őket borító tüskéknek köszönhető. Gyanakvó természetüknél fogva, az első levélzörrenésre szúrós gombóccá húzzák össze magukat.

A kutyák vezérét, Huzavonának hívták. Huzavona kiváló stratégaként, kiokosította a rábízott falkát, a sünök elleni hadviselés fortélyaira. Minden kutyának a szájába rágta, addig kell püfölni, lökdösni, hempergetni a sünt, amíg a hátára fordul. Onnantól nyert ügy van, csak a lágy, hasi részt kell feltépni, a zsigerek maguktól kiömlenek, és a borda alatt dobogó sünszívet könnyű kiharapni.

A sünök, gyakori vakond postával tartották a kapcsolatot a távoli rokonsággal. Nem csak a világ eseményeiről, és sünfilozófiai kérdésekről esett szó, „mi végre is él a sün a földön?”, hanem ínyenc receptek cseréjével, főzéstechnológiai kérdésekkel és az élelmiszer leghigiénikusabb elkészítésével is szívesen foglalkoztak. A sünök napi rituáléja szorosan összefüggött az étkezést és tisztálkodást szabályozó hagyománnyal.

Huzavona által vezérelt kutyák, épp vacsoraidőben támadták meg a sünöket, amikor mindenki együtt evett. Voltak sün apák, akik a testükkel védték sün fiaikat. Mindhiába. A sünök zöme ott vérzett el a Gesztenyéskert puha levélágyán, csak a leggyorsabb, legrátermettebb sünök tudtak elmenekülni a kertből, a vakondok használta titkos alagutakon. A süntörténelem legsötétebb napjaként emlegetik azóta is a historikusok.

Dr. Orv Kira pedig cikket jelentetett meg arról, miért történelemhamisítás, bármikor laktak volna sünök és ürgék a Gesztenyéskertben.

Kalligram

2007 / július - augusztus

Tartalom:

Leszbosz

20 Lovas Nagy Anna
Verazélet
(regényrészlet)

Limerick

A limerick

1. rendkívül tömör,
2. rendkívül bájos,
3. rendkívül bárgyú,
4. rendkívül idegesítő.

„A limericknek három fajtája van: 1. a nők jelenlétében is elmondható limerick, 2. az olyan limerick, amelyet nő nem hallhat, de papi személy még igen, és végül 3. a limerick.” Várady Szabolcs

élt egy láma Dalán
lábát áztatta a Palán
dúdolta dalait
elképzelt halait
bezárta a testekből font karám

(LNA)

Illusztrációk

Amit tudni kell a zsidóságról

Amit tudni kell a zsidóságról

Amit a zsidóságról tudni kell

Írta és összeállította: Raj Tamás

Rajzokat készítette: Lovas Nagy Anna

" A zsidóság történelmet imádkozik"- a nagy német költő, Heine szólt így - némi iróniával- arról a vallási közösségről, amelyből ő maga is származott. S valóba, igaza van: a héber imakönyv lapjain megannyi történelmi utalás látható, minduntalan hőseinkre és hagyományainkra, írott és szóbeli tanításokra hivatkozunk. Ám éppen ez a sajátosan szép benne: a zsidó vallás- más vallásokkal ellentétben- mindig történeti tudatra nevelte és neveli híveit...

A zsidó vallás éppen ezért nem dogmákon, hanem történelmi tényeken alapul. Másrészt viszont a zsidó történelmet sem lehet igazán megérteni az eseményeken átsugárzó hit szelleme nélkül. Könyvünk gyermekek számára készült, a fentieken nyugvó alapelveken, újszerű megközelítésben. A pompás képekhez egy-egy bibliai történetet írtunk, a zsidó történelem ősi lapjairól. S minden eseményhez egy-egy olyan oldal járul, amely a vallási törvények és szokások bemutatását célozza. Láthatjuk, hogyan alakult ki a máig élő hagyomány, s miképp lehetünk mi is annak gyakorló részesei. Megtanulhatjuk a legfőbb imákat, az ünnepeket, az otthoni és templomi élet mindennapjait.

Jóllehet, ez a képeskönyv elsősorban gyerekeknek íródott, akár felnőttek is tanulhatnak belőle. Sőt, az is talál benne újat, aki már ismeri a zsidó élet gyakorlatát.

Egyszóval: mindent megtalálunk benne, amit tudni kell a zsidóságról...

Raj Tamás

Csukázás az ÉS-ben megjelent részlet

http://es.hu/kereses/szerzo/LOVAS%20NAGY%20ANNA/lapszam/400

CSUKÁZÁS

Hetvenes évekből való fogalom. Bástyáék használták, Bástya bátyjai. Albert és a többiek. De hallottam Vas Gábor szájából, talán Sony is ismeri és Viki. Mindannyian, akik legalább tizenhárom évvel idősebbek. Csukázni annyit tesz, hálót vetni az éjszakába, könnyű kalandot keresni, megmeríteni csáberőnket, laza csuklóval, tét nélkül. A csuka szándékait az evés vezérli. A hajsza. Az üldözés. A gyors kielégülés.

A csuka: főleg parti növényekkel benőtt partszakaszokon szeret tartózkodni, innen szokott nézelődni és az első adandó áldozatra lecsapni, majd azt felfalni. Főleg keszegeket, kisebb testű más halakat, békákat és madárfiókákat, akik oda merészkedtek. A csuka nemes hal. Veszélyes. Különlegesen jóízű. Elegáns a megjelenése. Még a kissé elhízott csukák is magukon hordják az áramvonalasság jegyeit. A csukának nincs lelkiismerete. Nem fájdítják fejét kötelességek. Nincs megfelelési kényszere. Egyszerűen van. Éhesen. Magával ragadóan. Hajlama van fajtársait is megenni.

Lent lenni a hínárosban. Jó. Nézni a színeket. Jó. A csuka látása fejlett, színérzékelése kiváló. Támadási sebessége eléri a 30-50 km/órát. Bárki esélytelen. Az édesvízben. Az édesvíz ma különösen édes. Haltelepítés volt. Valami újabb sorozat. Fantáziaélénkítés a magukat heteroszexuálisnak értékelő nők között. Vagy csak egyszerűen a kritikus tömeg. Valaminek a megsokszorozódása. Az a megfoghatatlan pillanat, amikor tizenöt, húsz bimbódzó vagy éppen levirágzó XX kromoszóma tulajdonosa szembenéz vágyaival, és elviselhetetlen szükségét érzi önmaga megfürdetésére, önmaga rituális bemerítésére a balzsamosan simogató édesvízbe. A víz önmagában öntudatlan. A víz nem fáj, nem akar, és nem tesz. A benne fickándozóak teszik elevenné, gondolatisága a benne zajló élet elevenségétől függ. A vízben bekövetkezett katasztrófákért a vizet nem lehet felelőssé tenni. Legfeljebb félelem van. Belelépni, megmerülni. Mert elfelejtődött, hogy mindannyian vízből jövünk. Nőből jövünk, és minden veszély.

Ma jó este van. És köszöngetés. Nézem az óriási akváriumot. Belül vagyok én is, nyugvóponton. Még nem jött erre a kinézett kishal. Látom a távolban, piros szárnyú keszeg. Ezt a színt különösen kedvelem. Figyelem a mozgását. Magafeledt, kacér, ahogyan a poharat fogja, a szájához emeli, ahogyan felnevet. Felhőtlenül élvezi a rajban levés hamis biztonságát. Valaha én is voltam kis hal nagy mellénnyel, bár mindig kerültem a csapatban úszást. Párban lenni is keltheti a biztonság képzetét. Elhinni, ketten bármivel megküzdenek. Ketten legyőzhetetlenül. Kettő ragadozó ereje megbír bármiféle sodrást. Jöhet bármi. Csuka-pszichózis elhinni, úszótársa nem kannibál, és hamisak a képzetek, nem csak a párzás rövid idejére társultak össze. Az önhittség visszacsap. Önbecsapás az élet megfoghatóságára gondolni. Nincs kéz és nincs kézbentartás.

A rendszerváltás előtt sosem lehetett tudni, hol gyűlik össze az édesvíz, a medenceépítés tilos volt vagy elérhetetlen, olyan kertek közepén, ahová csak a kiváltságosoknak jutott belépés. Azért az esővíz mindig meggyülemlett, kicsi tócsák bukkantak fel a város mélyebben fekvő gödreiben, lecsorgott a járdák szélén a föld alá. Az ortodox leszbikusok estére felvették a bőrtalpú férficipőket és úgy szálltak be a taxiba, Humphrey Bogart kalapjuk alól ne látszódjon az arcuk, vagy edzésről jöttek a Szigetről, vakító Tisza cipőben, hátrahagyva a széles vállú edzőnőket, akik még maradtak a platánok esti árnyékában, nézni, hogyan ringanak a csónakok. Mégsem ez volt a jellemző, általában láthatatlan élőlényekként hasítottak át a városon, egy férfinév -né végződése mögé bújva, kistáskájukban, a barna, puha fedelű személyi igazolványban a házas vagy elvált megjelöléssel. Szájról szájra terjedt a hír, de az a sosem érintett száj, nem tudta megsúgni, hol található. Ezért magányos, öngyilkos, neurotikus és lelkibeteg nők menekültek alkoholizmusba, marxista-leninista szabadegyetemre, maszturbálásba és munkába - a rendszerváltás előtt. Akik pedig tudták, azok helyről helyre úsztak, egy újabb beazonosítatlan helyre, mint íváskor a pisztrángok, és verődtek, át a város kövein, a szomszédok, anyák és nagybácsik vizsla tekintete elől, nejlonharisnyában, trotőrsarokban és decens kiskosztümben.

Nem vagyok kis hal, sem csuka. Valami másféle mássá váltam. Még a mások között is halmozottan kisebbségi létben. Idebent idegenül. Ahogy megváltozott minden. Csak az úszás számít. Mozgásban tartani magam, kavarva a sós vizet, folyatni a könnye­ket láthatatlanul. Mert nem számít semmi. Enni kell. Úszni kell. Csak a pillanat van, és nincs jövő. A jövő mint a kiégett lámpafüzér, a kihunyt gondolatsor, az elvesztett felirat, a láthatatlanság és az érezhetetlenség semmijébe fúlt. Cápa lettem. Mérgezem a saját vizemet. Lassan kimúlik mellőlem minden értékelhető. Másféle önbecsapás, ha saját vizemet nem tölti másféle élet, vizem egyetlen gondolatartalma a saját gondolatom. Ölöm magam. Néha beeresztek egyetlen vékony sáv édesvizet, hátha benne lesz a nekem szánt aranyhal. Kívánom. Türelmetlenül, és nincs ideje teljesíteni a kívánságom. Idáig mindet felfaltam. És ha nincs mit enni, eszem a saját fekete szívem. Fáj. És a fogam is mértéktelenül fáj. Egyfolytában fogzom. Örökkévalóságban élek, és elviselhetetlenek az egymást követő ciklusok. A növekedés, kibújás, lazulás, elvesztés végeérhetetlen ismétlődése. Az ismétlődés ismétlődése.

Építem az imázsomat. Mikor melyiket. Néha kis piros Porschénak képzelem magam. Nő. Jön. Ámul. Vonzódik. Pedig van neki is autója. Kicsit régi. Kicsit kopott, de tökéletesen megbízható. Az ülés kényelmesre kiülve. Talán túlzottan is kényelmesre. Mondjuk, unalomig ismertre. Melléparkolok. Csillognak a krómacél alkatrészek, és a tűzpiros színem mozgásba hozza, felgyorsítja az érverését. Átül. Viszem.

Cápának lenni önarckép. Néha nagyon kicsi és ártatlan, védelmezésre szoruló cápa vagyok. Ritkán láttatom. Ritkán engedem meg bárkinek, kézbe fogjon. Megérintse a bőrömet, átfogjon szépséges emberlábaival. Gyilkos vagyok, fenevad, és nem tudhatom, mikor bújik ki belőlem az állat. Mikor fordulok a simogató kéz ellen, mikor harapom le tőből a karját, amivel enni hoz, amivel szeret. Vera a dédelgetőt szétharapta. Ahogyan mind megtettük, valamikor, valakivel.

Néha álmodom. Delfinnek álmodom magam. Szerethetőnek. De a végére mindig hableány leszek. És fáj. Minden lépés. És minden távolabb visz, vissza a cápaságba. Ha fáj, okkal fájjon. Nem leszek többé áldozat.

Eltitkolt évek

nők

SM'S bár a Mándy utcában

A székek. Ahogy egymásba ültetve, a sötétben. Öl az ölben, karfa a karfán, a lábak összesimulva. Tus fekete falak. Maga maszk? Nem, én egy lófej vagyok. És maga maszk? Nem, én egy álarc vagyok. És maga ott a sarokban? Én az vagyok, aki felvesz. De a sikolyok. Maguk hogy bírják a sikolyokat? A sikolyok még csak hagyján, de a gondolat, amit ezek gondolnak. Mit gondolnak? Gondolnak egyáltalán valamit? Vagy csak azt akarják? Én hallom, amit gondolnak. Ki maga és hol van? Nem látok semmit ebben a sötétben. A fekete lakkfotel vagyok. Hallom, amit gondolnak, áthallatszik a lakk nyöszörgésén, amíg köszöngetek a körömlakknak és szagolom a hajlakkot. Legjobban akkor hallom, amikor latex nyikorog, és szíjak kötik hozzám a vágyat. Olvas a gondolataikban? Kihallatszik. Az átlag. Azok a leghangosabbak. Leszopatlak, kurva. A kényszerszopatás. Ezek ilyen szinonimamentes, egyszerű hangok. Fogja a nő fejét és mélytorokra megy.

A művészek. Elmentek, visszahúzódtak a csigaházba. A csigaházba járnak. Egyszer kölcsön adtak. A plafonról lógtak a csigák és a csigák árkában láncok. A láncokon bilincsek és az áttétekben olajosan siklottak az emelők. Néha keresztek vagy rudak. Oda nem engednek be jambósapkában. A művészek szeretik az anakronizmust, kiszállni az Astoriánál, állni a metró feljáróban, talpig bőrben, és engedik nyakörvös nyakuk alázatba hajolni, amíg a dominák, elegánsan felvezetik őket a lépcsőn. Szentimentális vén marha. Sosem volt kölcsön a csigaházban, nézzen már magára. Repedt sarkú, mint az öreg kurvák, akik a repedt műbőrön terpesztik a combjuk. Baszni, vagy nem baszni, ez itt a kérdés. Ne intellektualizálja agyon a baszást. No de kérem. Azért mert ide dilettánsok járnak, attól még megvan az ügy filozófiája. Maga szűklátókörű. Mi van az ügy szépségével? Néha még itt is. Néha látni szépet. Kérdezze csak meg a biztonsági kamerát, többet lát mindünknél.
Az elemi részecskék. A por. A gyertyák lángja, a csonkig égetett vágy. Az elemi ösztön. Maguk mind tévednek. Az optikának nincs romantikája. A ruha nem azonos a viselőjével, a megcserélt testnedvek nem teremtenek szimbiózist. Az egymásba helyezett székek nem szarnak kínjukban egymás ölébe, de nem is élveznek. A lakkfotelek vénszatyrokká válnak, és a dekadencia belesimul az általános normákba. Valóban? Akkor miért zárják kulcsra a vasajtót? Miért az álarc? Miért a titkolózás? A combközépig érő csizma, a tűsarok, vagy a suhogós pálca, ugyanazt a képet csalja elő. A funkciók felcserélésének izgalma. Az izgalmak izgalma. Legyen a szolgám. Az eszközöm. Tevék legfinomabb hasbőréből fonták a hét ágat, ezüst markolatba fogták és az ezüstöt újra bőrbe vonták, nehogy kicsússzon a tenyeréből. Megetetem a tenyeremből, megbízzon bennem. Ezüstpénz a szemérem, a nyelv alatt, és ostornyél a farok, fáradhatatlan.

A székek. Ahogy egymásba ültetve, a sötétben. A takarítást gyűlölöm. A taszigálást. A felmosó érintését a lábamon. Amikor felkapcsolják a villanyt. Maga egy maszk? Nem, én egy lófej vagyok. És maga maszk? Nem, én egy álarc vagyok. És maga ott a sarokban? Valaki rajtam hagyta a sminkjét. Megjöttek. Hunyják le a szemük. A vállfák. Odakint a ruhatárban. A huzat összeveri a válluk. Fázósan.

IDŐ I - II - III - IV

Báthory Erzsébet